A Solitaire az egyszemélyes kártyajátékok általános neve, amelyekben a paklit meghatározott szabályok szerint kell kirakni, az eredmény pedig a kártyák sorrendjének, a logikának és a türelemnek az összjátékától függ. Ma ezt a szót leggyakrabban a számítógépes Klondike-kal azonosítják, de a Solitaire hagyománya sokkal szélesebb és régebbi: több tucat játék tartozik ide, eltérő véletlenszereppel, stratégiával és nehézséggel.
A játék története
Kártyás eredet és korai formák
A Solitaire játékok megjelenésének pontos dátuma nem ismert, mert a korai kártyás szórakozások sokáig szóbeli és otthoni hagyományként éltek. A kártyák kirakásán alapuló játékok ott alakultak ki, ahol a játékkártya már elterjedt volt, de nem mindig akadt partner egy szokásos partihoz. Egy játékos a paklit a rend, a figyelem és a számítás feladataként használhatta: a kártyákat szín, rang, piros-fekete váltakozás vagy különleges sémák szerint mozgatta, a siker pedig attól függött, hogy a kaotikus leosztást sikerül-e előre meghatározott formába rendezni.
Az európai kultúrában a Solitaire játékok a XVIII. és XIX. században váltak látványosabbá. Nemcsak játékként tekintettek rájuk, hanem nyugodt otthoni, szalonbeli vagy hosszú esti elfoglaltságként is. Különböző országokban különböző nevek rögzültek: a francia hagyományban a patience szó terjedt el, amely a türelmet hangsúlyozza, míg az angol solitaire az egyedül játszott játékot jelenti. Az orosz «пасьянс» szó francia hatásra került be, és sokáig megőrizte a lassú, szinte rituális kártyakirakás árnyalatát.
A korai Solitaire játékok változatosak voltak. Némelyik rejtvényre hasonlított, ahol szinte minden információ látható, és a játékos a lépések sorrendjét számolja ki. Mások jobban függtek a véletlentől: a kártyák egy része a pakliban maradt, és a parti további alakulása csak újabb felfordítások után vált világossá. Ezért a Solitaire mindig a játék és a feladat között állt. Van benne véletlen leosztás, de van döntés is, amely javíthatja az állást, vagy éppen zsákutcába viheti.
Solitaire a mindennapokban és a kultúrában
A XIX. században a Solitaire az egyik legkényelmesebb kártyás elfoglaltsággá vált. Nem kell hozzá társaság, nem kell tétekről vitázni, csapatokat szervezni vagy gyors tempót tartani. Elég egy asztal, egy pakli és a szabályok ismerete. Ez a hozzáférhetőség népszerűvé tette a Solitaire játékokat azok körében, akik egy szünetet akartak kitölteni, megnyugodni, próbára tenni a figyelmüket, vagy egyszerűen külső zaj nélkül eltölteni az időt.
A Solitaire szimbolikus jelentést is kapott. Az irodalomban és a mindennapi kultúrában a kártyák kirakását gyakran a várakozással, a gondolkodással és azzal a próbálkozással kapcsolták össze, hogy rendet lássunk a véletlenben. Néha a Solitaire-t szinte jóslásként érzékelték, bár a játékszabályok és a jósló gyakorlatok nem ugyanazok. Ez a kettősség segítette a műfaj fennmaradását: egyeseknek szórakozás volt, másoknak a koncentráció módja, megint másoknak megszokott rituálé, amelyhez nem kellett beszélgetőtárs.
Idővel a Solitaire játékok stabil családjai alakultak ki. A Klondike a munkaterületre, a talonra és az alapokra épül; a FreeCell szinte minden információt láthatóvá tesz, és logikai feladattá alakítja a partit; a Spider Solitaire hosszú sorozatok építését kívánja a munkaterületen; a Pyramid meghatározott összegű kártyapárok eltávolításán alapul. Ezek a játékok szabályaikban különböznek, de egy gondolat köti össze őket: a játékos fokozatosan csökkenti a kezdeti leosztás káoszát, és megpróbálja a paklit világos szerkezetbe rendezni.
Átmenet a digitális korszakba
A Solitaire játékok valódi tömeges ismertségét a személyi számítógépek elterjedése hozta meg. A kártyajáték, amelyet korábban kézzel kellett kirakni, tökéletesen illett a képernyőre: a program maga keverte a paklit, figyelte a szabályos lépéseket, gyorsan új partit indított, és nem foglalt helyet az asztalon. Ez megváltoztatta a játék szokását. A Solitaire már nem csak fizikai kártyákkal végzett otthoni tevékenység volt, hanem bármikor elérhető rövid digitális szünetté vált.
Különös szerepet játszottak a népszerű operációs rendszerekbe beépített változatok. Sok felhasználó számára éppen a számítógépes Klondike jelentette az első találkozást a Solitaire-rel. Egyszerű, érthető és mindig kéznél volt. A játékosok néhány percre nyitották meg, de fokozatosan stratégiát tanultak: mikor kell kártyát felfordítani, mikor érdemes oszlopot felszabadítani, mikor kell kártyát az alapra tenni, és miért blokkolhatja egy elhamarkodott lépés a parti további fejlődését.
A számítógépes változatok a hibákhoz való viszonyt is megváltoztatták. A fizikai játékban a játékos elfelejthette a lépések sorrendjét, vagy véletlenül megbonthatta a kirakást, míg a digitális Solitaire lehetővé tette a lépések visszavonását, a partik mentését, a nehézség kiválasztását és az eredmények összehasonlítását. Így a műfaj közelebb került a rejtvényhez: még egy ismerős kirakás is feladatként jelenhetett meg, amelyet pontosabban, gyorsabban vagy kevesebb fölösleges mozdulattal lehet megoldani.
Ma a Solitaire böngészőkben, mobilalkalmazásokban és klasszikus asztali kártyakészletekben is létezik. Megőrizte fő előnyét: egy partihoz nincs szükség ellenfelekre, könnyen belefér egy rövid szünetbe, ugyanakkor figyelmes játékos számára elég mély maradhat. A különböző változatok más-más egyensúlyt kínálnak véletlen és stratégia között, ezért a Solitaire nem egyetlen játék, hanem kártyás feladatok egész műfaja. Ebben a műfajban könnyű megváltoztatni a szabályokat, de nehéz megváltoztatni az alapot: a játékos korlátozott lépéskészlettel dolgozik, fokozatosan nyit meg lehetőségeket, és keresi azt a pillanatot, amikor a szétszórt kártyák rendszerré kezdenek összeállni. Ezért a Solitaire érthető marad akkor is, amikor korszakok, eszközök és játékos szokások változnak.
A Solitaire azért élte túl a korszakok váltását, mert alapgondolata egyszerű és tartós: a véletlen leosztásból fokozatosan rendet kell építeni. Éppen ez teszi a műfajt érthetővé a kezdőnek, és továbbra is érdekessé azoknak, akik évek múltán is visszatérnek hozzá.